Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz róla írnom. Biztos voltam benne, csak elő kell bányásznom az emlékeket és úgy fog szaladni a kezem alatt a billentyűzet, mint ahogy Nyíl cikázott át az ellenfél védőin. 1975-től számomra Nyilasi Tibi testesíti meg a Fradizmust, azóta hogy először láttam játszani a Szeged ellen. Akkor már ismert játékos volt, de mint vidéki középiskolás, csak nagy ritkán tudtunk mérkőzésre járni. Arra tisztán emlékszem, hogy nagyon készültünk, már néhány héttel előtte, az Újpest elleni derbire (4:1 vertük a lilákat és Nyíl lőtte a negyedik gólunkat) szerettünk volna felmenni a Népstadionba, de akkor nem sikerült. Szeptember végén (amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”) már ott szorongtunk Szegeden a lelátón és boldogan csaptunk egymás kezébe, amikor a második félidő közepén Nyíl megszerezte a győztes gólt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →